Kell egy kis szünet

Tudom, nem vagytok sokan, akiknek magyarázattal tartozom, de tudom, nyár óta nincs rész és nem akarok kifogásokat keresni, egyszerűen csak nincs időm. Most hosszabb részek vannak tervben, de elképesztően lassan haladok az írásukkal. Ez azért van, leginkább, mivel ugye eddig ködösítettem, két fejezeten keresztül, most jönnek a kifejtések, de ekkora mértékű, tömény szöveget átgondolni is nehezemre esik. Arról ne is beszéljünk, hogy az iskolában is széthajtanak. Meg még a zongora is itt van, sőt, mostanában amúgy sem vagyok túl jó mentális/fizikai állapotban, szóval... Sajnálom, de most egy huzamosabb ideig hanyagolni fogom az írást...

Language!-n talán még fogok néha életjelet adni, de annyira stresszelek mostanság, hogy muszáj szünetre mennem.

Sajnálom és Köszönöm ( a megértést, meg hogy vagytok legalább annyian, amennyien )

Two - Alohomora

Drágák, köszönöm a rengeteg kommentet és a 10 (!!) feliratkozót, egyetlen fejezet után. :) A mostani részről mindössze annyit, hogy: Káosz, Rend és a Tél Katonája minden mennyiségben.
A fejezet E/3-ban íródott a történések az ezredforduló előtt játszódnak, a fejezetben erőteljes lelki terrorizálás folyik, csak saját felelősségre ajánlom, jó olvasást!

,, Hiba volt másnak hinni. Téged, őt, engem, minket. Mert nem vagyunk mások, Steve. Azt hittem, különbözünk a Thanos féle gyilkosoktól, akik feleslegesen ontanak vért, de rá kellett ébrednem: még náluk is rosszabbak vagyunk. " Svetlana Kantemir

Selestina J. S. Langwhite 

A haja feketére festve, vállig nyírva, egyenesre vasalva, az esőtől lucskos szálak, így lógtak alá. Balján fémöntvény feszült, ajkai gonosz mosolyra húzódtak, kezében kés pörgött, szemei villanásnyi ideig fénylettek csupán. Svetlana hosszú, ruganyos léptekkel menetelt az út szélén, egészen a motorig, melyet berúgva ült le a bőrülésre, miközben az ég leszakadt fölötte. A villámok majdhogynem olyan sebesen cikáztak, mint ahogy a szíve dobogott, ahogyan a gondolatai Körülötte forogtak. Az orosz bérgyilkos nőies, kecses arcán vetített maszk pihent, balja fémesen csillogott, s az acélkar tetején ott lobogott... A vörös csillag.

   Könnyed szlalomban siklott ide-oda, a vihar okán az aszfalton szétszóródott faágak és törmelékek között, melyek a hegyről gördültek alá. Mintha csak Isten akarta volna megakadályozni a tetteiben, de nem tehette. Az elméjét nem Ő irányította, valaki átvette tőle. 

   Fokozatosan gyorsított, a kormány fölé hajolva, mintha csak egy kézigránátot szorongatott volna, akárcsak, ha azt várta volna, hogy a gumiborítás felrobban, ízzé-porrá zúzva ezzel keze és csuklója vékony, törékeny csontjait. Várt, ahogy lassú, kövér gázzal fordult be a helyre, ahová a terrorcselekmény elvégzése után meg kellett érkeznie. Amint leszállt a motorról, vastag villám cikázott végig a vadul dörgő fergetegen, mely egy pillanatra nem oszolt a telihold közeléből.

   Lenyomta a kilincset, azt mondták, hogy egyedül lesz. Nem lett volna szabad, hogy bárkivel is találkozzon, erre...

- Hugh?! - a torzított, mély basszus igyekezve próbálta elnyomni a nő megszokott szopránját és valamilyen szinten sikerült is.

   Bátyja ajkaira mosoly kúszott, lassan, leereszkedően kezdett tapsolni és a szoba egyik sötét sarkába mutatott.

- Drága, drága húgom, nem csak én vagyok itt váratlan vendég. - Intett ismét a sötét szeglet felé, ahonnan fémből öntött baljával, hosszú, csapzott tincseivel, őrülten és jeges tekintettel előlépett...      - James? - Nevetett fel meglepetten Hugh, holott ő szőtte ily' gonosz módon a szálakat, mint egy nyakatekert, agyafúrt fekete özvegy a hálóját. 

   Svetlana kezéből kiesett a papírköteg, amit megrögzötten, görcsösen szorongatott azidáig. Dühödt fújtatás tört fel belőle, megpördült a tengelye körül és egyetlen nyisszantás volt, a bátyja lélegzete megakadt, ahogy a vágás fokozatosan nyílt szélesebbnél szélesebbre. 

   Lassú folyású patak csupán a seb, melyből lágy csermelyként omlott alá a vér, sötétzöld szemei tágra nyíltak, s figyelte a műsort. Két ember állt előtte, mindkettejük balja vasból öntve, rajta a vörös csillag, szúrósan kék szemek, halk szusszanások, míg végül az egyik megszólalt. Nyilván férfi volt, nyilván az igazi Tél Katona, mert a hangja rekedten szólt. A hasonmásához intézte szavait.

- Úgy nézel ki, mint Én... - Hallatszott, hogy két énje dacolt benne. A kíméletlen bérgyilkos és a szerető barát. - Úgy viselkedsz mint Én... Ki... Ki vagy Te? 

A hangja pusztán visszhang volt, a Rend pedig elmélyülve figyelte őket, a húgát és a Tél Katonáját. A Káosz továbbra sem szólalt meg, csak a kezében forgatta a kését, de James ismét szóra nyitotta a száját. 

   - És Én ki vagyok? - Miközben ezt mondta, halk sóhaj tört elő a mellkasából, mintha egy akaratos vadállat bújkált volna belső szervei rejtekében. Talán így is volt... Kék szemei tompán fénylettek a könnyektől, melyek elhomályosították a tekintetét, nem látott rendesen, de már nem is akarta látni a két alakot. Bucky Barnes nem akarta látni a hasonmását és a Rend megtestesítőjét, aki nem is volt régi önmaga... Mintha Hugh minden mozdulatát a Káosz uralta volna. Ő azonban nem tudta, hogy a Rend volt az álca és valójában az idősebbik Kantemir testvér sosem volt bibliai arkangyal. 

   A következő pillanatban, csak egy villanás volt, a sötét csövű revolver nehéz, tompa kattanása hallattszott egyedül a szobában, a reszketeg, nehéz légzések mellett. Bucky kibiztosította, majd torkához emelve, minden szavával kissé megbökve a fegyver hegyét kezdett halkan beszélni.

- Ez...Csak egy vízió. Ha megölöm a hordozót, akkor a víziónak is vége, nem igaz? - Nézett körbe tanácstalanul, esdeklő tekintettel, már azt sem tudta, hogy ki Ő.

   Ekkor, a mindeziádig néma Svetlana megszólalt, hangja gyilkos főnixként szántotta végig a termet, a nem várt erejű szavak mindenkit letaszítottak elméje trónjáról a vértől és csontoktól mocskos földre.

   - Ne tedd ezt, James. - Suttogta halk, mélyről jövő szavait. - Csak játszik veled. Velem is játszott. Ne engedd neki, hogy eluralkodjon rajtad. Ő már többé nem az, akivel hárman lebaktattunk a lépcsőkön, hogy az anyám elől meglépve fussunk kávéért. Ő többé már nem Valerij. Hugh lett belőle, könyörtelen, manipulatív, mélységesen gonosz. - Darálta, s a mondandója, bátyja legnagyobb sajnálatára, egyáltalán nem hangzott felszínesen és még igaz is volt.

- Te is csak hazudsz! Mindenki hazudik nekem! - Szinte sikította, mély hangján, a könnyeit már meg sem próbálta viszatartani, eltorlaszolni régi személyisége fala mögé, már végigpatakzottak a zúzódásoktól és horzsolásoktól piszkos arcán, ahogy fém- és egészséges karja kettősébe temette sírós ábrázatát. 

   Megrázva a fejét egyenesedett ki, pillanatnyi önkontrollja hiánya sem zökkenthette ki az elméje fölött uralkodó vadállatot, a Tél Katonája nem engedte James igazi énjét szökni hagyni a diktatúrája alatt.

- James! - Sikította Svetlana. Letépte az arcáról a maszkot, egyszerre előtűntek finom arcvonásai és nem lehetett többé összetéveszteni a gyerekkori legjobb barátjával. - Én vagyok az! Svetlana! Svetlana Kantemir, aki segít majd hordozni a tüzet és nem hagy egyedül a vértől ázott földön! 

   Lassan kúszott beteges mosoly az ábrázatára, miközben fejét csóválva húzta ki magát. Már régen elvesztette a hitét, ezért nem volt könnyű, de a lány nem tétlenkedett, folytatta.

Muszáj volt folytatnia.

   - Eddig hittem! Mindezidáig hittem benned, James, de lassan elvesztem a hitemet. - A szavak dühödten, agresszív óriásként pattogtak fel belőle, ahogy keze a férfi kezében tartott revolverre csúszott, megmarkolta a hűvös, kellemes érintésű fémet, majd egyetlen, gyakorlott mozdulattal csavarta ki a vasmarokból, mindezt egy villansásnyi idő alatt. - Végezd be a múltadat.

A lány kihúzta magát, megrázta a fejét.

- Ne komplikáld túl.

Beszéd közben fordult a bátyja felé, magasra emelte a revolvert és tüzelt. Egyszer. Kétszer. Háromszor, egy egész tárat küldött a fotelben nevetgélő felé, kinek ajka hirtelen rándult egyet, s a levegő a tüdejéből sebesen forgó patakként áramlott ki. 

- Ne hagyd, hogy a múltad irányítson. Ne hagyd, hogy a Tél Katona legyűrjön. Te vagy James Buchanan Barnes. Steven Grant Rogers legjobb barátja. Valerij J. Kantemir volt legjobb barátja. Te vagy Svetlana J. S. Kantemir, Selestina J. S. Langwhite, azaz az Én legjobb barátom. Engedd, hogy segítsek.

   - Ha... Hazudsz! - Ismételte önmagát reszkető kezekkel a férfi, ahogy lassú, komótos léptekkel elindult Svetlana felé. Bakancsa visszhangjától kongott az egész elhagyatott épület, nem hallattszódott más, csak a néma zokogás a két háborús elme találkozásakor. 

- Tégy próbára! Miért hazudnék? - Kérdezett vissza felvont szemöldökkel, szenvedő ábrázattal, de lassan megnyugodott, mikor a hűvös, fémből öntött ujjak az arcához értek, s lágyan kezdték cirógatni a porcelánfehér bőrt. 

- Miért vagy olyan, mint én? - Ez az egyetlen kérdés keringett benne, de ez az egy mondat elég volt hozzá, hogy tökéletes összekuszálja a Káosz egyébként rendezett elméjét, aki nem tudott adekvát választ adni.

- Mert a nevedben követtem el terrorcselekményt. De csak mert...

- Látod, Svetlana? Ezért nem akartam neked hinni. Ezért nem is hiszek neked. Hogy tudsz ezután a szemembe nézni? - Horkant fel a szavába vágva James és hirtelen lépett hátra tőle. 

- Irányít! - kapott szóért a lány, miután kissé megrázva magát ébredt fel hirtelen, mélabús, réveteg álmodozásából. - Évek óta, kénye-kedve szerint uralkodik felettem, meg kell, hogy értsd! 

- Nem vagy valós. Valerij sem az. Én sem vagyok. Legyen vége a fájdalomnak! - A térdeire borulva markolt sötét tincsei közé, maszkja nem takarta többé arcát, fémkeze fásult vályú, melyen végigcsorgott a vér.

De a vér nem az övé. De ha nem az övé, akkor hát kié? 

   Svetlana tompa puffanással dobta el a kést, melyet a gyomrából húzott ki. Maga döfte bele, biztosítékul szolgálva.

- Valós vagyok. Valósabb, mint voltam valaha. Nem csupán érzékcsalódás. - Rebegte elhalóan, a földön térdelő lelkironcs pillantásaitól kísérve. - Nem tartozom magyarázattal. Azt tettem, amit. Tettem, amit tettem, James. Vagyok, aki vagyok. - Fordult sarkon, s az ajtó felé indult, nem is törődött a szinte némán elsurrogott kérdésekkel, melyeket a férfi szólta utána, de azért még a motorra felszállva is hallotta.

- Ki a pokol az a James?! 

One - Before Chaos

,,A csalódás tesz minket erősebbé..." Steven Grant Rogers

Selestina S. J. Langwhite 

      Kézhez kaptam a Szokóviai Egyezményt, csupán ez, a több, mint száz ország által aláírt dokumentum kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, szörnyeteg vagyok. Lassan mustráltam végig a lepecsételt okmányt, mely feketén fehéren kimondta, a kormány veszélyesnek talált. Jégkék szemeimet elszakajtva a sebesen pergő lapokról néztem föl a felettem álló Coulson-ra és szemöldököm élénk grimaszba rendezte magát.

- Ezt most te sem gondolhattad komolyan, Phil! - mennydörögtem hangom fokozatosan erősödő basszusával. - Nem fogom aláírni, nem mehetek bele...

   Lassú, magabiztos mosoly kúszott ajkaira, gyűlölet gyúlt bölcs, mély tekintetében, ahogy lesajnálóan pillantott a nyakamra.

- Nem én gondolom komolyan, Ms. Langwhite, ebben egyetértünk, igaz? - kérdése sima volt, halk, bársonyos, simulékony, de olyan erejű szavak szerepeltek benne, melyek teljesen letaglóztak. Ajkam sebezhetetlenségemet cáfolva reszketett meg, mire inkább dühösen, mint egy gyerek, haraptam rá és emelkedtem fel ültömből.

- Ember nem uralhatja a Káoszt, Phil, remélem egy nap majd megérted. Te már érezted, hogy milyen. Emlékszel rá, igaz? Felemészt, nem hagy élni. - Suttogtam egyre közelebb hajolva, majd az Egyezményt a vastag üvegből készült asztallaphoz vágva mosolyodtam el.

   Sarkon fordultam és kiviharoztam a tanácsteremből, le, a mélyebb szintekig, egészen az egyik edzőteremhez.

Vágyódás.

   Azok a percek jártak a fejemben, amikor Hugh elkezdte a kiképzésemet. Amikor millió, meg millió különböző mérget adott be, had edződjek. Abba bele sem gondolt, hogy egy nyolc éves kislány a halálán van a Fekete Özvegy csípésétől. 

   Lassan kötöttem magasra a hosszú, szög egyenesre vasalt, jeges szőke tincseimet, végeik azonban még így is a derekamat csiklandozták. Kibújtam az acélkék, passzos hősruhámból, majd beálltam a szekrényem elé, s elővettem egy puha, pamutból, kézzel varrott sportmelltartót. Magamra vettem, utána egy fekete nadrágot húztam föl kísértetiesen vékony combomra.

Rozsdás.

Elkezdtem ütlegelni a bokszzsákot... Nem számítottam rá, hogy az emlékek megszállnak, ezért hirtelen reszkettem meg, amikor megjelent előttem a fegyver célkeresztje, amivel még régen, a legelső küldetésem alkalmával lőttem.

   Az távoli toronyóra tompa, telítetlen hangon üt komor delet, s ujjam a ravaszra csúszik. Ezen múlik most minden, hogy mikor lövöm el gyors egymásutánban a két golyót, amit Ferenc Ferdinándnak és a feleségének szánnak. Kifújom reszketeg levegőmet, lehunyom egy pillanatra a szememet, utána már tüzelek. Alig fél lélegzetvételnyi az egész, de amint a lövedék elhagyja a tompítót, felállok és sebesen csomagolni kezdek. Fekete bőrkesztyűm csak úgy csattog. Még most kell eltűnnöm, különben nem tudják majd rákenni az ügyet Gavrillo Princip-re...

Kemence.

De sikerült. Megúsztam és ott voltam. Próbáltam visszafogni a feltörni készülő, emlékek áradatát, ám áriájukat hallván engedtem, s ismét elöntött a fájdalom. Ez legalább kézzelfogható, ha már semmi más nem az. Mindenki elhagyott, mindenki továbbállt. Ilyen az élet? 

   Sima, bársonyos ruha feszül ránctalanra igazítva. Egy Kantemir lánynak tökéletesnek kell lennie és én az is vagyok most. Szőke hajam elegáns, mégis fitos kis kontyba fogva kunkorodik fejem tetején, szemeim körül halvány árnyékok vetítik a figyelmet emberségem pecsétjére. Pupillám tűhegynyire szűkül, légzésem felgyorsul, ahogy kiszúrom a tömegben a célpontot. A rejtett penge a csuklómon valóságos mázsás súly, íriszeim a termet pásztázzák, aztán bedobom az adu-ászt. Halkan, csilingelve felnevetek, mikor az elit idegen karon ragad. Azt sem tudom kicsoda, csak el kell játsszam: szeretem. Megy. Végül is, pont olyan, mint az összes többi. Nem esik nehezemre. Ahogyan az sem, hogy beszálljak a kocsijába, kacarászva hallgassam lapos poénjait, majd, amikor lassan a ruha cipzárjához nyúl, immáron a hálójában, egyetlen, jól irányzott nyeséssel felszelem a gégéjét. Nem jelent gondot.

Napfelkelte.

Nem, megválaszolom mindenki más helyett. Az ilyen nem élet. Halkan mordultam fel, szívem szegyemet szaggatva száguldott, nem bírtam. Egyedül nem. Alig hallottam a mellkasom eszeveszett hullámzásának robaját, alig láttam, a könnyeimtől tompa fényárban úszó termet. Alig éreztem, hogy élek. Nem is örültem neki, hogy élek.

A kezében ott feszül a kapszulába öntött cián. Fekete haja makulátlan ívbe fésülve kanyarodik homlokára, hogy elrejtse korosodó vonásait, s a folytonos stressz szülte ráncait. Hallom a halk morgását, motyog, maga elé. Konkrét szavakat nem lehet érteni. Csak beleunt már. Biztos stratégiákat mormol, melyeket rajta kívül senki nem lát át. Azaz, ezzel vitatkoznék. Azért tartották és tartják még halála napján is ekkora elmének, mert én mindent elvégzek helyette. Mély levegőt szed, mellkasa hullámozva feszül meg a sötétbarna egyenruha alatt. Dörgő, rekedt tenorján magához szólít, nem is sejtheti, hogy a csuklómon van a rejtett penge. 

- Sajnálom, Adolf. Te egy diktátor vagy, el kell, hogy múlj. - Halk, beteges nevetés erre a válasza, mely percekig ott gurgulázik a négy, fagyos fal rejtekében. Végezetnek végezetéül kihúzza magát, hátradől a kényelmes fotelben és ajka makulátlan mosolyra húzódik.

- Ahogyan te is az voltál, Selestina... - Azzal a cián eltűnik a torkában. Kétségbeesetten kapok utána, a kés még átszeli a fedetlen, védtelen nyakat, de nem számít. Már halott... Dühösen mordulok fel, tombolni akarok. Nekem kellett volna, megöljem!

Tizenhét.

A szemem a boxzsák szakadásain cikázott végig, ajkaimat apró mosolyra húztam, annak ellenére, hogy könnyek szúrták a szemeimet. Mély morranás tör fel a mellkasomból, hogy hangját hallassa a homoksárga falak közt. Nem bírom visszatartani, a következő rémkép, a következő emlék félretolja elmém maradék erejét is, nem tudok ellene harcolni. Ezért hát megadom magam. A testem mozdulatlan ugyan, de a lelkem keresztre felszögelt korpusza a térdeire hullva, vállait remegni hagyva zokog bennem.

   Halk parancs a fejemben. Emlékszem, hogy néhány orosz szót hallottam, mielőtt ideküldtek volna. Másra már nem. Bár még megszólalok. Tudom, hogy nem hallja senki, csak magamnak keresem a védelmet.

- Várom a parancsot...

   Ez visszhangzik bennem. Nem tudom, a ház, amin az árnyéknál is halkabban végigvonulok, valahogy... Mintha ismerős lenne. Mély levegővel nyomom le a rézkilincset, arcom rezzenéstelen maszk csupán, egy másik, fekete bőrdarab alatt. Ez takarja számat, melyet felesleges is eltakarni.

Soha sem fintorgok gyilkolás közben. Puha csizmám hangtalan talpával lépdelek a szuszogással betöltött hálószobába és a franciaágyban alvókhoz sietek. Leakasztom bal csuklómról a két ampullát, megkocogtatom az azonnal ható mérget, majd a férfi felé hajolok, aki emlékeztet valakire, méghozzá félelmetesen. A nővel is eképpen járok el, mindkettejük fülébe szúrom a halálos dózisú mérget.

Jóságos.

Eszembe jutott, hogy mennyire nem emlékeztem semmire, amikor megöltem a szüleimet. Hogy mennyire kifacsart-kicsavart a Hydra. Azon belül is Barbara. Leutánozta az érzéseimet, szövetséget kötött a KGB-vel, de csak mert mindkettő szervezetnek átkozottul kellettem volna, a képzettségemmel, a tudásommal és nem utolsó sorban a képességeimmel. Mérhetetlen düh öntött el.

   Ajkam lassú, magabiztos mosolyra kúszik, szemem huncutul csillog, a rövid szoknya pedig nem takar túl sokat a fedetlen lábaimból, ez pedig, egy efféle, hideg télen borzongató mértékű didergést tud előidézni. Idéz is! Ahogy az idegen ujjak végigsiklanak a combjaimon, akaratlanul megrázkódok. Halkan fel is nevetek, nehogy eláruljam magam, utálom, ha a célpontok azt hiszik, tapogathatnak. Mégis tűröm, hogy ez a férfi úgy simogasson, mint ahogy, valószínűleg mások az engedelmes pásztorkutyájuk fejét cirógatják. Megvárom, hogy olyan helyre érjünk, ahol senki nem lát. Egy elegáns nyisszantás itt, egy dühös metszés ott, s már nincs is. A lelke olyan gyorsan szivárog el belőle, mint a vére.

Kilenc.

Halkan szuszogtam, s bekapcsoltam egy dübörgő basszusú, mély hanglejtésű dalt. Arra volt most szükségem. Hogy elmossa a fájdalmat, a vért, a könnyeket a hangos zene. Az emlékeket, hogy ne hagyja, hogy emlékezzem. Nem akartam emlékezni. Fel akartam adni a küzdelmet. Magam ellen. A múltam ellen. 

A golyó szaggatva marja a vállamat, a következő a hasamat. Valaki pokoli jól tud célozni és ismeri a gyenge pontjaimat. Vajon ki lehet az? Tudja, hogy a hátam a legvészesebb, így azt olyannyira lyuggatta szét, hogy a szárnyaimat ne merjem mozgatni. Ha nem tudom mozgatni a szárnyaimat, a védelmemnek annyi. Felállok az üvegtörmelékek közül, a fal mögül, majd mély levegőt veszek, kirántom az ikerkardjaimat és a lépteim fokozatosan gyorsulnak. Ez van, nem adhatom fel, csak mert fáj. Akkor milyen Kantemir lennék? A bakancs, ami a lábamra simul csak úgy szaggatja a csontokat, a bútorokat, mindent, egészen addig, amíg elérek Hugh rejtekhelye elé. A vastag, fekete bőrkesztyűs ujjaim már felszülnek is a nyakán és a falhoz szorítom, szinte egybeolvasztom az olcsó gipszkartonnal, mely apránként felszakad az erőhatástól. Meggyőződök róla, hogy biztos jól tartom. Balommal elengedem, megpörgetem magam mellett a kardomat és belevágom a mellkasába, még éppen látom, ahogy pánik villan a szemében. A következő mozdulatom az, hogy elengedem a másik kezemmel is és az ikerpenge párjával megerősítve a tartást a falhoz szögelem.

Hazatérés.

Olyan jó lenne néha csak normális embernek lenni, de nem lehetek az. Ilyen emlékekkel nem. Olyasféle borzalmakon vagyok túl, amilyenek után más emberek megpróbálnák kikaparni, vagy vágni a szemüket. Szerencsére megedzettek annyira, hogy ez meg se forduljon a fejemben. Más zokog, elmegy hányni, a haját tépi, én pedig a zsákot püfölöm, órákon keresztül. Magam elé meredve, rezzenéstelen arccal.

Egy.

Átkozódtam, szitkozódtam, káromkodtam - de persze csak magamban. Elég hideg, rideg, simulékony Kantemirrá neveltek, hogy ne okozzon problémát elrejteni az érzéseimet. De akkor, eszembe jut az egyetlen emlékem, ami miatt nem csak a lelkem, de az egész korpuszom is összeomlik.

A hajón vagyok. Méghozzá azon, ami a biztos győzelmet jelenti Németország számára. Lehet, hogy nem Hitler mellett kellene állnom, hisz', a segítségem nélkül ő sem lenne akkora stratéga, mint amekkora. Mégsem foglalkozom ezzel, csak csendben, a fekete bőrruhában, szőke hajamat két oldalt előrehúzva elindulok a pilótafülke felé. Ott próbálja előadni a tapasztalt katonát, maga Steve Rogers. Több ő, mint ellenség. Barát, partner, de ugyanakkor gyilkos is. Másoknak jelkép, követendő példa, a számomra egy egyszerű, pitiáner, akit mindenkinél jobban szeretnék a késemen tudni. De mégis, amikor belépek a fülkébe, s ő éppen háttal ül nekem... Nem tudom megtenni. Bizonyára lát az üvegben, mert lassan megrázza a fejét.

- Ha megölni jöttél, állj be a sorba. - Szólalt fel halkan, az állam pedig leesett... 

Hisz ez nem lehet ő! A felvételen nem ilyen hangja volt. Nem is így nézett ki, pedig megölte a legjobb barátnőmet... Közelebb lépek hozzá, a monitorok fényében kirajzolódik arca halvány vonala, nekem pedig a szívemhez kell kapjak. Rájövök, nem Steve végzett Barbara Barnes-szal, hanem valaki más. Átgondolom a látottakat, a hallottakat... Hiszen az Hugh volt! 

- Még nincs késő. Hitler nem jó ember. - Morog, mire minden habozás nélkül a földre ejtem a késem és bólintva a hajó falának dőlök, s lassan, fájdalomtól elhomályosult tekintettel csúszok a padlózatra. Fizikai? Ez a fájdalom? Dehogy, ez mentális, de mégis, mindennél jobban szaggatja a mellkasom.

Tehervagon.

   A bebandázsolt ujjaim újra, újra, újra és újra lesújtottak, olyan, de olyannyira megrázó erővel vertem a bokszzsákot, hogy éreztem, a csuklóm reccsen minden egyes újabban bevitt ütésnél. Végül feladta, beletörődött, hogy nem fogom abbahagyni a püfölést és lecsillapodott az észveszejtő kattogással. 

Katona?

Várom a parancsot.

   - Feszítsd be az oldaladat, több erőt tudsz belevinni. - Szólalt meg hirtelen a hátam mögött egy bársonyos hang. Hátra sem kellett néznem, egyrészről, annyira jellemző hangon beszélt, annyira hallottam az egyéni hangsúlyait, még a dübörgő, dühöngve vágtázó basszus ellenére is, másrészt, láttam szemeinek eszeveszett kékjét az üvegben, tudtam, hogy csak ő lehet az.

   Megvetően pillantottam rá, hátra, a vállam fölött, majd lassan, angyalian elmosolyodtam és visszafordulva a zsákhoz, bicepszemet megfeszítve kegyelemdöfést adtam a homokkal töltött bőrnek, mire az a szemben lévő falnak repült, s kifacsarva, feltépve ömlött belőle a millió, meg millió szemcse.

Help me, carry the Fire - teaser trailer